Pontosan egy héttel a lisszaboni érkezésünk után, jól kifáradva a fővárosi folyamatos fel-lemászkálástól, boldogan robogtunk a várostól jó messze levő autókölcsönzőhöz, hogy végre birtokba vehessük a bérelt autónkat.
Tudtam, hogy valami történni fog. Éjjel is többször felriadtam, pedig nem szoktam. Mégsem tettem egy zsemlénél többet a táskámba.

A campervan egy nagy autó, amiben két ággyá alakíthatók az ülések, van benne kagyló, csap, hűtőszekrényke. A legjobb választás egy ország  bebarangolásához.

Az autó bérlésének a felét már novemberben kifizettem. Most nem volt más dolgom, mint  a második törlesztést elintézni és a foglalót a cég rendelkezésére bocsájtanom, amit visszakapok, amint épségben visszahozom az autót.

A székhelyen egy nagyon kedves harmincas, rasztás fiú fogad. Tökéletes angolsággal és elképesztő nyugalommal. És kezdődik is azonnal a közös négy óránk. Nem, nem így terveztük, egyszerűen csak így alakult.

A második részletet tartalmazó kártyám nem működött. De, de… Előtte bementem mindkét bankba, pontosan megkérdeztem, megnyugtattak. Nem akartam mindent a hitelkártyára tenni. Mégse legyen minden egy lapon. Ezért két helyen volt a két összeg, a foglalóhoz mindenképp hitelkártyát kért a cég, ezért a többit azon tartottam, ahonnan készpénzt is kivehetek.

Kínomban ott helyben átutaltam interneten a hitelkártyámra az összeget. Pár percen belül meg kellett érkezzen. Addig megnéztük az autót. Mustársárga, egy cicis néni virított rajta, szép, vörös sörénnyel, azzal a szöveggel miszerint, ha az élet egy nagy szívás, bérelj tőlünk, s itt volt a cég neve. Állunk ott négyen és a rasztás fiú. Hogy épp ezen az úton szeretném elválasztani a fiamat, na, ez járt az eszemben. Hogy a többiek mire gondoltak, nem tudhatom.

Visszasétálunk az irodába, a pénz még nem ért át egyik számlámról a másikra. Beszélgetés, séta, várakozás… Nézem a gyerekeket. Egy mukk nélkül elvannak a nagy garázsban, ahol épp készítik elő a kifutó autókat és fogadják az épp visszatérőket.

A rasztás fiú néha int, hogy minden rendben lesz. Felhívom a bankot sokadjára. Innen átment, oda nem ért, igen, ma várható, esetleg holnap. Ott vagyunk a világ végén, sehol semmi. Elképesztően nyomott, meleg idő.

Tudom, már eltelt az ebédidő. A zsemle rég elfogyott. Pontosan tudom, hogy ha elfáradnak, akkor … Nem várom meg.

Belépek az irodába. Mondom, holnap reggel jövünk. Mondja, hogy ötig bármikor vár. Felhívom a lisszaboni nőt, akitől a lakást béreltük, mondom a speciális helyzetünket, kérem, maradhassunk még egy napot. Nyugodtan, mondja.

Egy kis kifőzdében megebédelünk. Zsombi az ölemben alszik el. Mindenki fáradt. Felhívom a bankot. Itt hat óra. Otthon nyolc. A robot végre a várt összeget mondja be egykedvűen.

Másnap már lazán megy minden. Tíz perc alatt benn ülünk az autóban. Akkora mint egy kiskamion. A kölcsönző sorompója előtt úgy állunk meg, hogy szinte keresztet vetek, az őr is…

Meg sem állunk Portugália legészakibb csücskéig, és még azon is túl szaladunk, de ez egy másik írás…

 

Gyere, gyere, gyere

Már három napja burungozunk a mustársárga autónkkal, visszük Portugália-nézőbe a vörös hajú, cicis nénis matricát az oldalán. Néha kínos, olykor vicces, de mindenképp kényelmes szituáció. Olyanokat alszunk benne, hogy szerintem kintről hallatszik, de meglehet, látszik is, amint négyen szuszorászunk nyugalomban.

Nappal nagyokat járunk vele. Észak-Portugália minden csücskét megnézzük. Kicsit nehéz a gyerekeknek, hogy oly közel, de mégis oly távol vagyunk az óceántól. Nem lehet benne fürdeni. Óriási hullámai vannak és nagyon hideg.

Esténként jó nagyokat sétálunk a partján. Valahogy rájövünk, hogy úszómedencés tábort kell választani, így a gyerekek fürödhetnek délután.

Aztán egyszer csak egy reggelen átszaladunk Spanyolországba. Mondhatni véletlenül.

Épp jövögetünk visszafelé, mikor szűkül az utca. Természetesen meredeken szűkül. Mondom, forduljunk meg, de hát az okos útvonaltervezőnk mégiscsak mondja, hogy jobbra. Amikor már igencsak szorul körülöttünk minden, Adrián kilép az autóból, lépéssekkel méregeti, bólogat, hogy elfér, elfér. A helyiek kicsődülnek az utcára, ők mondják, de inkább fejüket ingatva jelzik, hogy nem, nem lesz jó. A tükröket behajtjuk, majd szépen, lassan egy hajszál hiányában beszorítjuk két ház közé a mi kis mustársárga autónkat.

Állunk ott jó meredeken, mindkét felől kőfalhoz simuló oldalablakokkal. Aligha veszünk levegőt.

Végre nem előre, hanem hátrafelé haladunk.

Ahogy egy kis hely van, kiveszem a gyerekeket az autóból. Megkérem, álljanak meg az árnyékban. Luca leguggol Zsombihoz, átöleli.

Én hátra megyek, és olyan gyorsan, hangosan kezdek el kiabálni, mint egy vérbeli spanyol.

– Gyere, gyere, gyere, gyere, gyere…

Aki ismer, pontosan tudja, hogy én soha nem irányítgatok autókat. Most eljött ennek is az ideje.

Két perc múlva sikerült a tolatás, három perc múlva a fordulás is.

– Jó kaland volt! – szólal meg elsőnek mosolyt erőltetve Adrián, a mi vezetőnk.

– Neked lehet… – mormolja Luca, csak úgy halkan, inkább magának.

A helyiek pedig azóta is azon gondolkodnak, hogy mit jelenthetett pontosan a gyere, gyere, gyere… Ki-ki másra gondol…

(2019. július 4., Porto)

Eredetiben itt http://szabadsag.ro/-/a-mi-campervanunk