Vannak időszakaim, amikor egy szó úgy befészkeli magát a fejembe, hogy használom, ha kell, ha nem. Ez azóta is így van. Most épp a pontosan van soron…
Úgy nyolc éves ha lehettem, amikor a bezzeg időimet éltem. Mindig, mindenkoron a bezzeg volt a legjobb válaszom.
– Kriszta, ez a bezzegelés kezd az agyamra menni, nagyon nem szép ez így – mondta Édesanyám, de nekem aztán mondhatta, ismételhette, mert engem pontosan nem érdekelt.
Nyár volt és nagyon meleg. Egy nagyszelet zsíros kenyérrel szaladtam le a lépcsőn, másik kezemben paradicsom. Akkoriban ez így pontosan rendben is volt. Mire leértem, megettem mindent, s mire beálltam Adj, király, katonázni, már meg is érkezett a szomjasságom elviselhetetlen érzése. S szaladtam is vissza, kettesével léptem a lépcsőkön.
– Szomjas vagyok! – rontottam be a konyhába, ahol anyukámnak épp vendége volt, egy barátnőjével beszélgetett meghitten.
– Szolgáld ki magad! – mondta.
– De nekem borvíz kell, nem csapvíz!
Mennyire örvendhetett… De kinyitotta a kamra ajtaját, kattant a kis zár, lehajolt, felemelte az ásványvizes üveget, a nyitó az asztalon volt, s töltött nekem egy nagy pohár borvizet.
Teljesen kiszáradt addigra a szám, de nem mulaszthattam el, hogy bele ne kukkantsak a poharukba. Tiszta víz, egyformán egy ujjnyi.
Pontosan emlékszem a tekintetére, amikor harsányan megjegyeztem, hogy:
– Bezzeg a tietek nem bugyborékol!
– Hát, nem…
– Bezzeg az enyém igen…
– Akkor kóstold meg!!!
Nyúltam is nagymakacsul azonnal a pohara után, nyeltem is, s köptem is azonnal ki a vodkát.
– Bezzeg akkor most megtanultad, hogy ne bezzegelj! – mondta.
Kezembe nyomott egy pohár hideg csapvizet, ujjaival letörölte a könnyeimet.
Én meg azóta akkor mondom ki, írom le azt, hogy bezzeg, amikor ezt a történetet mesélem.

Köszönöm a figyelmet,
Kriszta

A csatolt kép margójára… Már a gyerekeink is fújják a magukét!