– Meglátogathatlak?

– Persze, gyere, olyan jól esne látni téged!

Szeretem a pörgését, a mindig nyitott tekintetét, mosolyát, hogy mindig hagy valamit maga után, de az soha nem a jövőbeli találkozásunk szigorú terhe. Mintha csak belépőkből lenne összerakva. Ő is, a kapcsolatunk is.

Később hív. Hogy mit hozzon?

– Semmit – mondom én.

– Az nem lehet. Gyümölcsöt?

– Nem kérek, van, nem igazából vagyok éhes.

– Az nem lehet. Sütit?

– Nem kérek.Kávét?

– Már szereztem egyet Csongitól a reggel, egy életre hálám érte.

Megnyugtatom, hogy ha magát hozza, az nekünk most teljességében elegendő lesz.

– Na, itt vagyok ebben a szuper étteremben, sorolom, mit ajánl a séf…

– Na, ne félj! – mosolyodok el.

– Szóval…

És kezdi sorolni. De én tényleg nem vagyok éhes. Amúgy ettem. Megkóstoltam a dédi hét vitorlás nagyságnyi prézlis húsából egy darabot. A Tünde madártejéből is ettem.

– Na, mi legyen?

– Rád bízom.

– Cézár saláta esetleg?

Én pontosan nem tudom, milyen az a Cézár saláta. Talán épp hogy káposzta. Vagy mégsem?

– Jó lesz, csak gyere!

Aztán megint hív, hogy itt ne, gondolkodnak szakáccsal, hogy a főtt tojás, a hagyma, a paradicsom, na, szóval, vajon nem-e rossz ötlet.

– Nem, nem, csak gyere!!

A kicsi kétnaposom szeme egyből nyitnyikék, amikor belép a kórterembe. Kezében a pakk. Mosolyog.

– Te olyan szép vagy, hallod-e, hogy most rögtön elmennék sétálni veled a parkba – mondja nekem, majd tekintetét Zsombira emeli.

– Felvehetem? 

Amúgy is közelebb áll hozzá, mint én, így jöttek ki a lépések az üdvözlések során. Bólintok.

– Tudod mit, menj enni, én vigyázok rá! -nyújtja át a zacskót. 

Lépek is ki a kórteremből, mintha valaki húzna hátulról. Alig két szobányira van tőlem  a konyha. Biztosra veszem, hogy le sem ülök, s máris sírás lesz.

Olyan lazán huppanok a kemény hokedlire, mint gyerekkoromban. A csillagokat megszámolom. Nagy levegő, majd bontani kezdem a csomagot.

Kerek edényben a Cézár saláta.

– Te vagy az? – kukkantok bele. 

Paradicsomillat. Úgy ölel magához ott október 21.-én, csábít el azon nyomban, nem keresem én meg a villámat, a műanyagot bontom foggal, s végre szájamban az első falat.

A paradicsom, majd a hagyma, a főtt tojás, a saláta, az öntet és végül a leírhatatlan csirkehús darabkák, és még valami pirított csodaízű kenyér… Mennek befele a számba sűrű egymásutániságban…

Ketten vagyunk a konyhában. Én és a farkaséhség.

Ekkor hogy, hogy nem nyílik a velem pont szembe lévő ajtó. Ott egy kicsi szoba van, a két szakácsné épp hogy elfér benne. S jövögetnek kifele az orvosok. Mind felém, hisz mellettem kell elmenjenek, ott eszem én az ajtó melletti asztalnál, hogy jól halljam, ha sírna a kicsim.

Hörcsögként teletömött  pofazacskóm nem igazán ad lehetőséget az érthető kommunikációra, amit csak tovább nehezített a kezem elképesztő sebességgel történő lapátolása.

– Jó étvágyat! – üdvözölnek szerre.

Motyorásztam én is valamit. 

Az ötödik már nem bírta mosoly nélkül, igaz én sem.

– Látom, étvágyban hiba nincs, kedves anyuka! – mondta barátságosan.

Mind megettem. És a sütit is. És kikerekedett a világ is. 

A szobában ott találtam őket. Társalogtak. Kis idő múlva el is alszik Zsombi, mi meg világi dolgokról beszélgetünk. Kacagunk. Olyan érzésem lesz, mintha csak egy átlagos nap lenne, egy szép hetet záró beszélgetés, mondjuk a nappalinkban, ami akkor talán még egyikünknek sem volt. 

Történt mindez lassan három éve! Soha nem feledhetem. Innen számítom a dolgok szépen alakulását. A fiam jó étvágyát, az én türelmemet, a varázsperceinket, a végtelen gyors beilleszkedését az életünkbe.

Szívből köszönöm neked, drága Eszter!

Barátsággal,

Kriszta

Fotó: Máthé Luca-Rozina