– Jön a licensz vizsgájára angolból? – pontosan kivehető hangsúlyából, hogy semmi kedve ehhez a beszélgetéshez.

– Én? – kérdem döbbenten.

Tudom, tudja, nem vagyok Kolozsváron. Vezetékes számon ér el, tudja, más megyében vagyok otthon.

– Igen, kisasszony…

– Mikor is?

– Holnap vagy holnapután, utolsó lehetőség.

– Jó.

– Mikor jó?

– Holnapután.

– Reggel tízre beírtam a listára. Ne felejtsen eljönni, nem védheti meg az államvizsga dolgozatát angol nyelvű licensz vizsga nélkül, ugye tudja?

így esett, hogy két nap múlva mentem vizsgázni. Öt nappal édesanyám temetése után. Nem volt mit védeni, nem volt megírt államvizsga dolgozat. A teljes negyedév hiányzott. De egy sikeres angol nyelvű licensz vizsga pár évig érvényes jegyként megmaradhatott, hát mentem én is. Már volt időm.

Egyenesen a vonatról. A filológia egyetem épületének földszintjén sok, sokféle diák tömörült, érezhető volt a vizsgadrukk.

A román sport szak utolsó évesei álltak az ajtónál, többségük sifityelős tréningbe. Akkorák voltak, mint egy-egy ház.

Egy az ajtónál győzködte a többieket. De senki nem akart bemenni. Az előbb kijövőket kipenderítette a bizottság, innen volt a nagy ijedelem. Nyílik az ajtó, jönnek ki ketten, nem túl vidámak. Menne ez be, de nincs kivel. Lépek hát én. Amolyan egykedvű ősanya típusú, kissé borzas lány.

A vizsgáztató bizottság karót nyelt tagjai mind buffognak valamiért.

Kihúzom a képet, amiről öt percet beszélnem kell, a fiú is húz mellettem. Bátorítóan rám mosolyog, tudom, hálás, hogy végre beért a terembe és túl lesz ezen is.

A képen egy mészárós egy nagy bárddal szeletel, de inkább darabol valami nagy combot, de inkább fél állatot. Jegyzetelek…. A mészáros eszembe jut, de hogy a húsnak hogy mondják helyesen angolul, nem ugrik be. Néhány szó, csak úgy egymás alá, lesz mi lesz alapon, félelem egy deka sem. Összegyűl vagy három mondatnyi ennyiből.

A fiú rám néz, beírt egy oldalt.

– Még van négy percük!  fenyeget a nő.

A fiú nézelődik kifele az ablakon. Kérdem, mehetünk-e? Boldogan ugrik fel.

Kényelmesen elhelyezkedünk, s kezdjük.

Kedvesen mondom, amit tudok. Nem sok, de mégsem semmi. Három mondat, ennyim van. A második végén a fiú átveszi a szót. A számat is eltátom. Az emberiség húsfogyasztásának elképesztő mértéktelenségéről kezd el beszélni, meg hogy ezzel a keresleti tempóval nem fogja tudni a kínálat tartani a tempót, ami a minőség kétségtelen megkérdőjelezésével járhat.

Csend a teremben hirtelen.

Van még valahol egy mondatom.

Az egyik vizsgáztató arra kéri, hogy beszéljen az ő képéről, tételéről. Beszél.

Nem emlékeszem a témára, csak hogy rám is pont annyit nézett, mint a vizsgáztatókra. Zavarba jöttem, bólogattam.

– Mi a jövőbeli képük, közös képük?  fordul hozzám a szigorúbb tanárnő.

– Hát azt igazán hosszú lenne elmesélni  hallom a saját válaszomat.

Aztán megint a fiú beszél, két nyarat töltött Amerikába, innen a nyelvtudása.

Köszönik. Megyünk az asztalukhoz, tán a jegyet kellett beíratni az indexbe vagy a képet visszaadni???

– Sok sikert kívánunk Önöknek a jövőben  mosolyognak mind.

– Nagyon köszönjük  nevetve mondjuk.

Az ajtót kinyitja, lazán előre enged, én meg megyek is előre a tízesemmel a zsebemben, a váratlan jókedvemmel, azt hiszem, mindent meg tudnék csinálni, a teljes kihagyott évemet behozhatnám most azonnal. Hallom, arról mesél, hogy nagyon szuper volt a vizsga, laza, egyenesen nagyon jó. Tudom, megfordulhatnék. Tudom….

Megyek tovább, majd még tizenegyet vizsgázom s rá még egyet. Tíz nap múlva megyek végül haza. Nem marad más, mint az államvizsga dolgozat megírás és megtanulni élni nélküled.