Lábujjhegyen osonok ki a gyerekszobából. Halkan behajtom az ajtót, pillantásom még átsiklik mindhárom békésen szuszogó, épp szépeket álmodó gyereken. A konyhában kávét főzök, az órára pillantok, hat óra.

Olvasnék valamit a kávé mellé, szét is nézek, de mi mást találhatnék a barátnőm konyhájában, mint egy szakácskönyvet. Nézem a borítóját, szép. Kortyolok a kávémból, majd a másfél óra múlva ébredő barátnőm álmos arcába nézek mosolyogva ritka lelkesen.

– Ilyen könyvet írok! – mutatom neki.
– Szakácskönyvet? – kérdi T., tekintete azt meséli, hogy akár ezt is el tudja képzelni rólam.
Ott, akkor, azon a reggelen született meg bennem, hogy az Apróka eszponka egyszer kézbe vehető lesz. És lelke lesz, hangulatot varázsol, könnyeket és nevetést csal az őt olvasóból, nyomot hagy, érzést ébreszt. 2016-ot írtunk, kora tavasz volt.
R. barátnőmékkel egy gyöngyszemnyi francia vendéglőben ünnepeltük, hogy ismét találkozhatunk. Valódi ünnepek ezek, melynek a kulcsa abban rejlik, hogy kíváncsiak vagyunk egymásra, a dolgaink alakulására, időt és mosolyt nem kímélve, szembe tudunk ülni egymással. Én a könyvemről beszélek épp, hogy egy francia szakácskönyv hatására úgy érzem, meg kell írjam, és hogy mennyire jó lesz, hisz tudom, de leginkább érzem. Mondom neki, aki sok évvel ezelőtt tudta és mondta is, hogy ki ne hagyjam életemből az írást, hisz nagyon jó vagyok benne. Szavaiban nem, de tekintetéből kiolvasom, hogy épp erre gondol. Összemosolygunk. Ő kér még egy pohár bort, nekem uborkalevet, hisz szívem alatt már jól láthatóan növekszik második gyermekem, a fiam.
2017 áprilisában ismeretlen számról hívás érkezik. Ölemben a már féléves fiam, akinek köszönhetem, hogy nem estem térdre, amikor Péntek János professzor úr az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége nevében elkérte kiadásra az Apróka eszponkát. Júniusra kiválogatom a szövegeket, elküldöm a kiadónak. Nincs rendszer, csak egy tarisznyányi rövidebb, hosszabb írás.
December 6-án este lesz égetően sürgős a rendszerezés, a könyvvé formálás. Másnap tölti Luca lányunk a 7. évét, gyerekzsúr lesz az osztálytársaival, T. gyerekeivel, a prioritásokról nem kell senkit meggyőzzek. Este 10-kor kezdem összerakni a könyvet. Fogalmam sincs honnan hová haladjak. Pontosan egy hetet adok magamnak. Luca napra be akarom fejezni, szövegestől, fotóstól. Péntek tanár úr végtelen türelemmel hisz bennem. Én meg csak a határhúzásban, az mindig kisegít. December 14-én éjfél előtt két perccel küldöm az utolsó fényképet. Sikerült.
2018 tavaszán érkezik a csomagnyi tiszteletpéldány az Europrint kiadótól. Nézem a piros kaput a fedőlapon, jó választás volt, pedig mennyit vacilláltam a kék, a mustársárga és a piros között.
Szerre veszem a kedvenc és fontos városokat, életem stációit. Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Kolozsváron, végül Budapesten mutatom be az Apróka eszponkát, mindenhol csodás emberek ülnek mellettem az emelvényen, varázslatosak előttem. Sikerült. Sorra érkeznek a levelek, a fényképek, hogy nyomot hagy, lelkeket mozgat. Szeretik olvasni.
Budapesten ismét találkozunk R. barátnőmékkel. Egy kedves vendéglőben ünnepelünk. Zsombor fiam velem van, elvarázsolja az esti színes kint lét. A pincérrel várja az ajtóban a betérő vendégeket, a kirakat külső oldaláról integet nekünk, egy kedves idősebb párt szórakoztat. Amikor indulni készülnek, kimegyek én is, megköszönni a figyelmüket. Hálásak. Én is. Fordultamban rápillantok a kirakat másik szárnyára. Ott áll egyedül a francia szakácskönyv. Épp ott és akkor, ahol és amikor mi az Apróka eszponka megszületését ünnepeljük. Szemembe könny szökik. Szívemben hála.
– Köszönöm…

(A borítókép Bóér Réka fotója.)