Nézem ezt a szép, jól megtermett bolti tyúkot előttem a lapítón. Fel kellene vágni, elosztani, eldönteni, mi megy a fagyasztóba, mi másnap reggel a fazékba. Az órára pillantok, pontosan este nyolcat mutat.
Ráteszem a kezem a tyúkra. Jó kerekded. Lehúzom a celofánt a csomagolásról. Majd kezdem lehúzni a bőrét a tyúknak. Nem, nem késsel, a saját ujjaimmal. Én soha ilyet nem csináltam, de hát a hirtelen jött ötletek általában jól sülnek el, szóval, mi baj lehet, folytatom…
Húzom, nyomom, forgatom, már-már pörgetem szegény jószágot… Egy szempillantás alatt megrepedés, szakadás nélkül a kezembe tartom a tyúk teljes bőrét. Felemelem, nézegetem. Akár vissza is öltöztethetném, tolakszik az anyagi ösztönöm hozta gondolat. Elmosolyodok, majd a pucéron maradt tyúkra nézek. Vékony zsírréteg van itt-ott rajta, húsa rózsaszínű. A gyomrom felfordul. Én meg egy hirtelen mozdulattal egy fazékba rakok mindent és berepítem a hűtőbe. Ennyit bírtam mára magamból.
A szobában elmélyülten játszanak a gyerekek. Leülök a kicsi ágyának a szélére. Jól esik, hogy olykor nincs is szükségük rám.
– Göngyölt hús! 

Esküszöm, ez jut eszembe. Onnan a semmiből. A megfogalmazhatatlanból.
Rá is keresek azonnal. Találok is számtalan receptet. Nem olyanok, de bár látom a technikát.
Van annak 28 éve, hogy ezt az ízt, később a receptet kerestem. Brassói nagymamám készített mindig, ha hozzá mentünk. Nem lehetett sokat enni ebből az ételből, de az értéke felülmúlta a mennyiséget sokkal.
Csavart hús! Ez volt a neve. Egy női arasznyi csirkehús sülve, mellette egy kicsi barna fazékban hófehér zsír. Én úgy szerettem enni, hogy megkentem a szelet veknimet zsírral, igyekeztem jó mélyre süllyeszteni a kenőkést, hogy abból a leírhatatlanul finom barna rezgőből is kerüljön a kenyérre. Majd brassói mama szelt leheletvékony szeletkéket a csavart húsból, ezt teszegettem a tetejére. Ez volt a kedvenc ételem.
Megérkezett hozzám a csavart hús receptje. Ezt pontosan éreztem ott a gyerekágy szélén ülve. Reggel össze is raktam. Meg is sült. Lett fehér zsírja is, barna rezgő is az alján.
Az este vágtuk fel. Meséltem a gyerekeknek a gyerekkori brassói élményekről és ízekről, majd együtt kentük meg a kenyeret, tettük rá a csavart hús vékonyka szeleteit. Jó étvággyal ették. Körbeültük a konyhaasztalunkat. Brassói nagymamánk kissé felkönyökölve, pisolyogva nézte a szinte olyant, nagyapánk az ablak mellett pipázott csendben, szürkés kötött mellényében. Köszönöm, hogy megjártak!


Szeretettel,
Máthé Kriszta