– Dé-di, dé-di, dé-di… Mondigál a kicsi. Épp húslevest eszünk. Köhécselnek. Ilyenkor jó meleg húsleves kell, házi tyúkból.

Hogy ragyog a szemecskéje. S az a mosoly.

Csak most ne eredjenek el a könnyeim.

– Tudod, Tökmag, Dédi nincs többet – magyarázza lágyan a nagy.

Nem tudok ránézni. Most nem tudok.

– Dé-di, Dé-di! – folytatja boldogan a kicsi.

Kis kanalával a levesét mutatja. Pontosan értjük.

Igen, kincsem, Dédinél ettünk mindig húslevest. Ez kellene mondanom. Egy szó sem jön ki a torkomon.

– Anya, tényleg, nevezhetjük dédilevesnek ezután a húslevest?

– Igen, persze! – szólalok meg nagy nehezen.

– Na, Tökmag, akkor ez ezután dédileves!

Kanalazunk.

Most biztos mosolyog. Örömteli döntés ez. Kedves elnevezés.

– Anya, szerinted akkor most Dédi találkozott az édesanyáddal, a mi nagymamánkkal?

Bólintok. Atyám, ebbe bele lehet halni.

– De hogy ismerik meg egymást? S engem majd hogy fog felismerni a nagymamám, aki soha nem látott?

– A lelkük találkozik, szerintem. Akit szeretsz, azt mindenképp felismered majd. Valahogy így.

– S öcskös érti, szerinted, hogy meghalt Dédi?

– Nem tudom.

– Emlékszel, amikor nekem mesélted el, hogy milyen meghalni?

Útjukra engedem a könnyeimet. Vékonyan folynak le az arcomon.

– Elmesélem, jó? Hogy én hogy értettem meg…

Magyarázza. Meséli. Közben nyugodtan esznek. Elképesztő.

Négyéves történet, amit most elmesél, akkor szinte négy éves volt a nagy, a kicsi még a gólya csőrében sem, Dédijük még főzte a húslevest érkezésünkre…

Pontosan emlékszik. Meglepő. Én elő kell keressem egy régi írásomból:

Ma nálunk jártál.

Meseolvasás közben lánykánk talpacskája a kezembe simult.

– Nekem is így simizte a talpamat az édesanyám, amikor olyan kicsi voltam, mint te most.

– Hol van most az édesanyád? Mikor jön hozzánk?

– Fenn ül az égben egy fellegen, onnan vigyáz ránk.

Váratlanul felül, nagy izgalommal mondja és mutatja:

– Csináljunk neki egy nagy csúszdát s fogjuk ki itt lent, hívjuk le ide, ide neee!

– Nem tud onnan lejönni, kincsem, nem lehet.

– Akkor mikor nagy leszek, lesz egy repülőgépem s felmegyek hozzá s lehozom, jó?

Ragyog a szemecskéje, olyan nagyon ragyog!

– Tudod mit? Itt van, itt lakik szívecskédben! – mondom s tenyeremet a kis aranyszívére teszem. Kezemre teszi kezecskéjét és így üldögélünk hárman, hisz nálunk jártál ma este is…

– Zsombi biztosan fog emlékezni Dédire… – állapítja meg végül.

– Szerintem is.

– Ha meg elfelejtgetné, akkor mesélünk róla neki.

– S megmutatjuk a képet, amikor az ablakban az ölében tartotta.

– Nem az ölében, a karjaiban – javít ki.

– Ilyen, amikor valakire szeretettel emlékeznek.

– Nem valakire, Dédire.

Mosolygunk.

Ő is.

Ők is.

– Dé- diiiiii! – zárja a beszédet a kicsi.

Üresek a tányérok. Szaladnak is játszani.

Ma mindketten itt voltak ebédelni nálunk.

Egy egyszerű szerda délután, amikor húslevest ettünk, hisz köhincséltek a gyerekek. 

Eredetiben itt: http://szabadsag.ro/-/dedileves