Már lefőtt a kávé, mire észrevettem, hogy mekkora hó hullt az éjjel.

– De jó, hogy nem vagyok ma szolgálatos tanár – lep meg a legelső gondolatom.

A falnak dőlök, kezemben a gőzölgő bögrémmel, nézem a hófehér udvarunkat. Tisztasága hitelesnek tűnik, csak a túlaggódókat foglalkoztatja, hogy milyen lesz a látvány olvadás után.

– Mikor is voltam én utoljára szolgálatos tanár? Játszadozom a kérdéssel.

Tizennégy éve. Amikor ingáztam. Kisbusz, majd át gyalog a mezőn. Az az almazöld, nyakig érő füssnadrág késő ősztől kora tavaszig. Akkor tanultam meg, hogy nincs vécészünet munkaidőben.

Milyen szerencsés páros voltunk. Mi, a két Kriszták, egymásra állva sem háromméteresek.

– De gyönyörű!

Döbbenten néztelek. A tájat pásztáztad tekinteteddel. Azon a reggelen még a kenyeres autó sem ment be, jött ki a faluból. Nyoma sem volt az útnak. Csak mi ketten álltunk előtte.

Nem tudhattad, hogy kisbuszból kiugorva a hó épp a térdemig futott a zöld nadrág alatt. Azonnal lefagyott a lábszáram. Te épp  a tájban gyönyörködtél.

Én arra gondoltam, hogy visszaülök a buszra. Megyek Kovásznára, s majd vissza, haza. Erről a gondolatról sem tudhattál. Úgy ragyogott a tekinteted. Szégyelltem lemondani a közös utat.

Aznap te meséltél. Én épp csak vonszoltam magam melletted. Nyolc őz fogadott félúton. Ránk vártak. Tekintetünkkel, lelkünkkel fényképeztük egymást. Majd integettünk.

Akkor először s utoljára a falu első házainak egyikéből kijött egy ősz hajú ember.

– Térjenek be tanítónék egy pohár pálinkára!

Fel nem foghatom, hogy miért nem fogadtuk el a meghívását. Igaz, arra is emlékszem, hogy az iskola előtt szinte mégiscsak megfordultunk.

Csendességemmel szinte meggyőztelek. Hétfő volt. A hét leghidegebb napja késő ősztől kora tavaszig. Ezt azért te is tudtad…

(2004. Egerpatak)

Eredetiben itt:

http://szabadsag.ro/-/hohullas-ozek-sapkas-kivancsisag