Futárok

Moldvábanansok minden egészen más mint Székelyföldön, leginkább az a legszembetűnőbb, hogy itt valahogy mindig minden megoldódik különösen nagyobb aggodalmak nélkül.

Öt éve minden hónapban rendelek esszenciális olajakat, így nem kell orvoshoz burungozzunk, át a Kárpátokon, ha felüti a fejét valamilyen nyavalya a családunkban.
Az első futár olyan volt mint egy medve, egy grizzly medve. Az első csomagomat lazán visszaküldte a feladónak. Az meg kérdezte, hogy miért? Felhívtam. Jött a válasz:
– Nagy hó volt!
Szólok a feladónak. Pislog. Akkor küldi postán. Jó. Nyoma veszik. Akkor megint futár. Nem jó. Akkor írjam meg, hogy nem jön fel ide a futár, ahol lakunk. Megírom. Angolul is, ha kérhetem. Angolul is.
Harmadnap hív a futár. Hogy holnap reggel jön a csomaggal. Milyen csomaggal? Azzal…
Reggelre akkora hó hull, hogy biztosra veszem, nem lesz tanítás. Kilenckor hív, hogy jön. Jaj, ne jöjjön, vájdemine, csak hóeke bírja, egyedül sétálgat az úton. És ő a nyomában araszol…
Mindig 11 után érkezik. Bátran koppant, s lép a terembe. Akkora, mint egy medve, grizzly medve. Apró csomagocskáim elvesznek a kezében.
– Jó napot! – köszöntik a gyerekek.
– Buna ziua! – mondja először, majd megtanítják neki, hogy a jó napot könnyű kiejteni, pont olyan, mint a ,,eu nu pot” románul. Megérti. Azután így köszön.
Soha nem hív, csak érkezik. Egyszer veri a kaput, 11.30-kor.
– Egy borzos ember volt a termében! – mondja szinte sértetten.
– Csütörtökön csak délután vagyok az iskolában – magyarázom.
– Megjegyzem – dörmögi.
A második futár az első teljes ellentéte, ami külsőségeket illeti. Kicsi emberke, nagy szemüveggel. Hamar rájön, hogy nem anyanyelvem a román, ő nem tud magyarul, így egyenesen olaszul üdvözöl. 11 előtt érkezik, szinte naponta látjuk egymást. Ő hajt át a falun igen gyorsan, én lépkedek szaporán az iskola fele.
Dudál. Mindig dudál. Ha jó a kedve, ami nem ritka, akkor leengedi az anyósülés felöli ablakot, onnan rikkant ki, hogy:
– Csáóóóó, Cristinaaaaa!
Georgo, nem tudom, valóban ez-e a neve, vagy csak én hívtam így, vidám sárga színt hozott a sétáimhoz a falusiak nagy örömére.
A harmadik futár a tél közepén érkezett. Még iskolában lehet a helye, de ez az én véleményem.
Sapkában, sállal a nyakam körül, hosszú kabátban várom a kapu előtt, pattan is ki az autóból egy Don Quijotere emlékeztető, hosszú, sovány alak. Tátott szájjal nézem. Sportcipő. Zokni, boka alatt végződik. Egy jó arasznyi szőrös férfiláb. Lábszárközéptől kezdődik a tréningnadrág, testhez simul pont térdig, onnan kibuggyosodik. Tovább nem is nézem.
– Megfagy így itt! – mondom inkább magamnak.
Köztünk egy hóbucka. Kezében a csomagocska és a kütyü, amin alá kell írni az átvételt. Megszánom. Én lépek. Mégiscsak csizmában vagyok…
Ma érkezik.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– A gyerekek, akikkel itt kint szokott várni néha, a gyerekei vagy a testvérei?
– Mit gondol?
– Nem mondhatom, fogadtam!
– A gyerekeim. Veszített?
Mosolyog. Tekintetem a bokájára szalad. Farmer, rendes zokni, csukott cipő.
– Nehogy nyárra csizmát húzzon, még a végén – lep meg a gondolat, de ki nem mondanám.
Mosolygok.
– Vigyázzon az úton!
– Vigyázok!
Emberek ők is, színes, változásra képes emberek.

Máthé Kriszta
2017. május 5.
Frumósza