Virradt, amikor a pánkó tésztáját dagasztottam. A szokatlan, ismétlődő mozdulatsor tette talán, hogy az anyai ágon levő nők, asszonyok jártak a szívemben. Nagymamám, dédim, az ő édesanyja, és neki az édesanyja…

Az utolsó pánkó készítésének reggelén vajon mire gondoltak? Vajon hogy álltak neki? Lassacskán, mint én, vagy sebtiben?

Mi járt az eszükben? Aggódtak vagy nagy volt az örömük? Hordtak-e épp életet a szívük alatt? Félték-e a közelgő böjtöt vagy könnyebbség volt inkább?

Fáztak-e? Volt-e fa elég? És békesség?

Majd a lányomra gondoltam. Az ő lányára, meg neki a lányára…

Vajon dagasztanak-e ők is?  Örömmel?

Mennyi mindent kapunk, viszünk, de hagyunk is. Most épp egy mozdulatsort…