– Huzzátok ki! – szólt.
Azonnal hátra is ugrottam. Mindkét lábbammal egyszerre. Vártam, a gumi mélyedjen hátul a bokámba, hogy feszüljön meg, s hadd kezdje már el járni a magájét, s jöjjek már én utána.
Az édesanyám ölében ébredtem egy végtelenül ijesztő mondattal.
– Még mindig ugyan itt?
És mondani akartam. El akartam mesélni, hogy valami nagyon nem jó érzés itt lenni még mindig.De arra kért, hogy ne mozogjak, ne beszéljek. Szorult ölelése. Arról mesélt, hogy leestem a strand lépcsőjének a legfelső fokáról, elvesztettem az eszméletemet, nem kellene mozogjak. Gabi söprentett végig a városon a Wartburgjával. Mi hátul ültünk. A nagyon nagy sebesség, a folyamatos dudaszó, a riadt tekintetek végül csendre intettek.

Másnap délben kérdezgetni kezdte édesanyám, hogy mit akartam én neki annyira mondani amikor felébredtem?
– Semmit, semmit…
Jól ismert. Hát ismét kérdezet. Kitartóan. Én meg az összes hatévemmel pontosan tudtam, hogy soha nem fogom neki elmondani. Fájt, hogy csalódott voltam a visszontlátásunkkor.
Agyrázkódás, kulcscsonttörés. Gipsz, perfúzió, megfigyelés több héten át. És főtt pityóka naponta többször. Nagyjából csak főtt pityóka. Csak az maradt meg. Így csak ez járt.
És a kérdés, hogy mit szerettem volna kérdezni annyira. És az első titkom édesanyám előtt.
A titok fájdalmas. Arra kér, hogy minden erőddel rá figyelj. Hogy se a kedves percekben, sem mérgedben, sem véletlenül ne beszélj róla. Mennyire nem értettem, hogy miért éreztem azt, amit.
Aztán nevettünk is. A sok főtt pityókán.
Aztán egyszer valahára haza is mehettünk.
A nagy vetett ágyban ültem. Édesanyám kolléganői jöttek látogatóba. Kaptam egy fehér plüss kutyát. Nézegettem.
Édesanyám beszólt a gyerekszoba ajtaján:
– Mit főzzek neked, Kicsem?
– Fött pityókát! – jött a válasz egyenesen a szívemből.
Sokáig a kedvenc ételem maradt. Bőjt időben mindig eszembe jut, hogy valahogy így vezekeltem gyerekként az oda nem illő gondolatért. A nem találóért, nem érdemeltért. A soha el nem mondott mondatért…