A hajnali ébredés öröme tavasztájt a korai világosodásban csúcsosodik számomra. Van ezeknek a reggeleknek egy leírhatatlan értéke. Forró kávémmal a markomban ilyenkor telik csordultig a lelkem köszönettel az életemért.
Valaki megveri a kaput. Mindkét kutyánk bődületes ugatásba kezd felriadtukban.
– Még hajnal van, jó asszony, mi a baj? – nézek ki az ajtón.
Egy idős néni áll a kapu előtt, a kezében levő papírokat magasra tartja, hogy lássam, fénymásolni jött.
– Important! – kiáltja át a kutyaugatást.
Kilépek az ajtón, helyükre parancsolom a kutyákat. Fordultamban csihány csípi meg a bokámat.
– Előbújtatok? – fordulok vissza, majd haladok a kapu fele. Nem szabad ilyenkor vakargatni a csípést, mert akkor jobban viszket, jár az eszembe.
– Jó regvelt! – köszöntöm a nénit.
– Adjon a jó Máriecska! – fogadja.
Már veszem is ki kezéből a papírcsomót, megkérem, várjon itt kint, az ajtóból visszaszólok.
– Egyet belőlük vaj kettőt?
– Egy es elég lesz, Isten fizejse!
A faluban a pap bácsinál lehet még fénymásolni, meg a másik faluban és nálunk a magyar házban. Nálunk ingyen.
Másolgatom az iratokat. Most nem bánt az agyonhasznált, piszkos akták, dokumentumok érintése. Egy ember papírjai. Nem nézek beléjük. Soha nem nézem meg, hogy mit másolok, amióta egyszer egy kamasz fiú orvosi leleteit fénymásolás előtt elolvastam. Azóta nem nézek bele…
A végére érek. Kezébe nyomom a régit, ráteszem a friss másolatokat. Fizetne, de mennyit? Nem kell. Menjen eléfelé, bátran. De fizetne, szorongatja markában a pénzeket.
– Nem kell para, menjen bátran, egészséget! – köszönök.
Mennék már befelé, fázom.
– De mennyi para?
– Megy az ember munkálni, azért kellettek a papírok? – kérdem, figyelemelterelés gyanánt.
Olyan egyenesen néz a szemembe, mint amilyen egyenesen tartja a hátát. Kicsit meg is ijedek. Túl közel léptem, szalad át az agyamon.
– Meghót az éjjel… – mondja sziklaszilárdan.
– Isten bocsájsa bűnjeit! – mondom, s érzem, megáll az idő.
Indul a néni, talpig feketében, megy előre, vissza nem néz, nem int.
Nehéz napja lesz, gondolom, míg becsukom a kaput.
Hátramegyek, kiengedem a kutyákat, még hátrébb megyek a harmatos fűben fázik a lábam, vizes a pizsamám szára, de oly tiszta a levegő, szükségeltetik most, hogy frissüljön az elmém. Kutyáim követnek, szépen, lassan, a szokásos csaholós kergetőzésük ez egyszer elmarad.
Nehéz napjai lesznek, ismétlem magamban, s még az ünnep is közeleg.
Ünnepeken mindig nehéz annak, kinek holtja, halottja van…

2008. május 4.