Összebarátkoztunk. Lassan rájöttem, hogy nem lát. Hogy cipőm kopogásából érzékeli jöttömet.

  1. Hétköznaponként háromszor, van úgy hogy négyszer is köszöntjük egymást. Ő ül a kapu előtti padon, én rendszerint sietek az iskolába, iskolából. Mindig váltunk egy pár kedveske szót.
    Sokáig azt hittem, hogy neki fontos ez, lassan rájöttem, hogy leginkább számomra. Leszoktam az útközbeni folytonos telefonálgatásról, azért a pár mondatért cserében.
    – Mások a papucsai! – mondta nemrég.
    – Igen, szellősebbre cseréltem – köszöntem figyelmét.
    Ennyicskék ezek a rendkívül kedves beszédek.
    – Jó napot! Amondó vajok, hogy Kend azért ül ide ki, hogy engem…, velem beszélgethessen – viccelődök néha.
    – Megeshet, megeshet, Lelkem, mit lehet tudni! – mondja ilyenkor mosolyogva.
    Néha siettemben csak köszönök.
    – Szógálatba, szógálatba? – mondja ilyenkor.
    Néha nem látom. Olyankor benézek a kapun, hátha tapogatózva találom valamerre. Ilyenkor nem szólok.
    A tegnap is belestem. S mit látok? Az ablakban az egy hónapja adott virágomat. Elmosolyodok.
    Történt, hogy aznap, mint minden egyes március 8.-án, szétosztottam a virágaimat. A bácsi a padon ült. A kezébe adtam az egy szál becsomagolt szegfüvet.
    – Veres szegfű, az asszonyának! – mondtam.
    S úgy mosolygott. S indult is befelé.
    – Megsegítsem?
    – Ne, ne, még meg találom szokni, s akkor mi lesz velem? Hagyja el, bétapogatózok, ahogy szoktam.
    Várom a hétfőt…

Máthé Kriszta
2016. április 8.
Frumósza