– Így kell ezt, kihojzni télben es a gyermeket, nem bérekejszteni az első hókor, s aztán sírdogálni, hogy mindig beteg, ha egy cseppet es a szél megfúja tavaszval – szólt egy idősebb férfiember az üzletben, amint meglát a három hónapos fiammal belépni.
Zavarba jövök.
Nem sokszor hallottam férfiakat gyermekekről értekezni itt Frumószán.

Anna, a kiszolgálónő, nagyon kedves, mint mindig. Szemében akkora szeretet, hogy meghatódom. Gyorsan, sebesen szolgál ki. Közben bejön egy velem egyidős körüli férfi.
– Kiveresíti az orrát – mondja nekem, szemében mosoly.
– Nem lesz semmi baja, így kell ez csiálni! – kezdi ismét az idősebb.
Nagyon várom, hogy kilépjek.
– Hogy szép legyen az álma! – mondja Anna, rám nézve.
Nem értek semmit.
Kilép a pult mögül. A fiamhoz hajol, megsimogatja a hátát, megpuszilja.
– Hogy el nem vegyük az álmodat, legénke! – mondja, s pénzt tesz a felsőjébe, a szíve alá.
– Bészúrjuk ide…- mondja közben.
Nem tudom, mit kell tenni. Megköszönni? Elköszönés mellett döntök.
A bolt ajtaján kilépve elém áll a fiatalember, aki a kiveresített orról beszélt, ő is lobogtat valami pénzt, ő is mondja közben:
– Hogy el ne vejem az álmodat!
Zsombor pedig nyílt mosollyal nyugtázza, hogy imán akkor neki megmaradnak az álmai.
Édesanyja mélységes hálával sétál vele haza, arra gondolva, hogy milyen kivételes, hogy részese lehet e letűnőben levő világnak.