Lassan átsétált a nagyszobán, a konyhába érve elővette a nagy piros tálcát, a szekrényből két tányért, a lerből kiemelte a töltött bárányt, két nagy szeletet szelt, a kés, mint a vajban, úgy siklott a bordák között. A kamrához ment, bugyutáskodott egy kicsit azzal a furcsa olló-szerű kanállal, de valahogy csak megrakta a tányért pityókasalátával, majd a hűtőből tett a zöldségsalátából is, bár nemtudta, kedvére lesz-e? 
- Jó étvágyat! – tette a fiú elé a gyerekszobában. 
Kenyérét és vízért még egyszer kiment. Hosszan beszélgettek, sokat nevettek. 
- Jössz hozzánk ebédelni húsvétkor? – kérdezte most is.
Megismételhetnénk, gondolta magában. Hiányzott a beszélgetés, leginkább a nevetés. 
A bárányt porhanyósra sütötte. A leves is finom lett. Egyikből sem evett, majd másnap, vele, gondolta.
Zavaró volt a zavaruk. Pedig csak a szokatlan, ismeretlen környezet tehette. És az elmúlt húsz év. 
Kapkodott. Nem találta a saját konyhájában a tányérokat. Kereste, kereste, de nem lelte. Négy különbözőt tett végül az asztalra. A leves felfőtt. A túl sok laska beleömlött a túl kevés vízbe. 
- Begyújtanád a lert? – kéri.
- Fogd meg, kérlek! – nyomta végül a féléves fiát a kezébe. 
Egy pillanatra megakad a szeme a szép fekete ingén és nadrágján, tiszta cipőjén. Tudta, a babacska tele van anyatejjel, elhessegette a gondolatát is…
Aztán mégiscsak kimondta.
- Több is veszett már… - jött a válasz. 
Csak mozdulatlansága jelezte feszültségét. Hisz nincs gyakorlata. De a babák másképp érzik ezt, édesanyjuk szempontjából, ezért ott, akkor a világon a legjobb kezek között csüngött, tudta is ezt jól a kicsi.
Leves az asztalon, alátét helyett egy lapító is pont megteszi. Kanalazzák csoportosan. Ahány evő, annyi hang, hisz annyi féle tányér. Mindenki beszél. Ő csak figyel. 
- Mi a második? – érkezik a kérdés.
- Hát a bárány… - s nyakon is csípte valamiféle balsejtelem. 
Így kerül, kérem szépen, a gebedt, kevés vízben főtt laska mellé egy báránysült meleg csontja. Hamar rájött, hogy a család többi tagja igencsak rájárhatott a sütőben hagyott sültre egy nappal azelőtt. Közös erővel levakartak róla annyit, hogy a hat éves lányának elegendő legyen. 
Ijedtében kikapta a hűtőből a főtt báránynyakat, amiből a levest készítette. Rá se bírt nézni. De a két férfi felváltva szedegették a húst róla, nagyon finom, mondogatták. 
- Egyszer ezen akkorát röhögünk! – érkezett a szíve legmelegebb csücskéből egy ismerős, kedves, lágy hang. 
És végre elmosolyodott…

Máthé Kriszta
2017. április 17.
Kézdiszárazpatak