Le se tagadhatná székely felmenőit! – gondolom magamban, mikor meglátom jó távol, az út másik felén haladva. Hosszú léptekkel halad az útján, Toldit idéző alakján sokat dob régies, szürke posztómellénye, óriási csizmája.
Közelebb érvén rám tekint, átszeli az utat, felém tart, olyan elemi dühvel közeledve, hogy Kukorica Jancsi nevelőapja jut róla eszembe hirtelen.
– Jó napot! – szól.
– Adjon a Máriecska! – szólok vissza én is, cseppet sem leplezve megkönnyebbülésemet a magyar beszéde hallatán.
– Nem üsmerjük egyik a másikat… – kezdi mondandóját, s megáll előttem ez az óriás idős ember, tömött fehér bajusza, fején kucsmaként ülő szürke haja annyira magyaros, hogy nem győzök továbbra is mást tenni, csakis csodálkozni.
– Én nem láttam kendet egyszeres – mondom, mert bizonyos vagyok benne, hogy nem feledtem volna el, ha másként lett volna. Én ekkora óriást soha nem láttam Frumószán.
De váratlanul elbizonytalanodok. Szemének kéksége, tekintete oly ismerős. Van egy kapu Frumószán, s egy pár gyerekecske, asszony, ember, akiknek pont olyan árnyalatú kék a szemének színe, mint annak a kapunak.
Megfordulok. Két lépésre állunk attól a kaputól.
Mosollyal nyugtázom, hogy ismét jól olvasom a jelzéseket.
– De tanítsa vagy öt nepotomat, tudja meg! – mondja harsányan, s sorolni kezdi a magyarórára járó unokáinak nevét. Az ötödikét együtt mondjuk. Innen az ismerős tekintet!
– Ő a szemei színét Kendtől örökölte!
– Azt es, meg a haragomat es, hamar jő, hamar mejen to(v)a!
Még egy pár szót váltunk, majd elköszönünk. Figyelem, ahogy áthalad az úton, megy eléfelé, ahogy találkozásunk előtt. Szárnyként lobog utána kopott, szürke vászonmellénye.