Indulok iskolába.
Zuhog az eső.
Nem találom az ernyőmet.
Kések el, így kicsi lányom icipici esőernyőjével indulok útnak. 
Alig öt házzal fennebb összetalálkozok egy asszonnyal. Kezében egy napernyő, amolyan asztal felé való, ami alá legalább még négy szék is beférne.
Egy másodpercnyi döbbenet és rövidke lélegzetvétel után megszólal:
– Ki-ki azval, mit kap, azval menjen az útján!
Akkorát kacagunk ott helyben magunkon, talán egy kicsit egymáson, de leginkább az egész világon, hogy benne van abban minden bajunk és keserűségünk.
S mossa kezünket, arcunkat és szívünket tisztára a hideg májusi eső és az eltérő, de mégis oly hasonló nevetésünk.
Máthé Kriszta
Frumósza,
2014.05.14.