Könnyelműen könnyebbnek gondoltam. Aztán ott találtam magam egy asztalnál Péntek János tanár úrral, Mirk László és Halász Péter urak között. Nagy, a régi a moldvai magyarságot is ismerő, felmérő, gyűjtő emberek ők. Születésem előtti években már rég érezték, tudták az értékét ennek a csodával, de hadd írjam inkább azt, hogy a jó Máriecska és Isten segedelmével fennmaradó archaikus világ kincseit, legyen az nyelvészeti, irodalmi vagy népművészeti megközelítésből tekintve.

Péntek János tanár úr kezdte a beszélgetést az általa 15 évig szerkesztett A moldvai magyar tájnyelv szótára mindhárom kötetének a bemutatásával. Ne gondoljunk itt nyers nyelvészeti felsorolásokra. Mélységes tisztelet, elkötelezettség és alázat a moldvai magyar tájnyelv és az azt ismerő, beszélő népcsoport iránt.

Mirk László szerkesztette 101 vers és ének a moldvai magyarokról című gyűjteményével érkezett. Olyan hangon olvasott fel a gyűjteményből, hogy éreztem, én lehet nem fogok tudni megszólalni utána. Értékes összeállítású mű, lapozva, olvasva elénk tárul egy-egy régi nagy költőnk véleménye a moldvai magyarokról. De ott van a lapokon a szabófalvi, somoskai, magyarfalusi, trunki, lujzikalagori költők versei is. A klézsei Duma István- András költeményét egyenesen a szemébe olvasta a kötetet szerkesztő Mirk László.

Halász Péter a készülő könyvéről beszélt, nagy kincs lesz, könyvespolcomról nem fog hiányozni. A Csángó Tükör folyóirat bemutatása mellett a Jancu Laura és Gábor Felicia köteteinek fontosságáról is szót ejtett.

Tánczos Vilmos tanár úr legfontosabb tanulmányaiból összeállított román nyelvű kötet, melynek a címe:„VREAU SĂ FIU ROMAN!”. Identitatea lingvistică şi religioasă a ceangăilor din Moldova, Petres László mutatta be. Az egyértelműen provokatív cím olvasásra késztet. Addig erről írni nem lehet.

Petteri Laihonen hogy s honnan, én nem tudom, de vérbeli, született finn nyelvészként oly természetességgel lépett be a lujzikalagori terembe, mintha csak a szomszéd faluból sétált volna át. A moldvai magyar nyelv állapot felmérésével aktívan foglalkozó nyelvész nem mellékesen a Tánczos Vilmos román nyelvű művének az előszavát is megírta, amiről oly laza magyarsággal mesélt, hogy meglehet, sokan nem is gondolták volna róla, hogy nem magyar.

És jöttem én az Apróka eszponka bemutatásával. Néztem a professzorokat, a nyelvészeket, gyűjtőket, majd mesélni kezdtem a Moldvában töltött 11 esztendőnkről, majd olvastam inkább, mert könnyebbnek tűnt. Régi kollégák ültek a sorokban. Ültek ott egykori minket ellenségnek vélők is. És én arról olvastam, hogy miként éltük túl a kezdeti nehéz, de lelkesedéstől hajtott öt évünk utáni teljes szakadást, amikor nem kívánt személyekké váltunk, a rendszerrel elviekben szembeszegült tanárokká, akiket eltávolítani lett volna jó.
Az Apróka eszponka egy percről percre összegyűjtött szépsége a frumószai életünknek. Valamit tennem kellett, hogy ne süppedjek bele a szomorúságba, a nyomorúságba, amibe belesodródtunk a nem kívántságunkkal. Keresni kezdtem a szépet. A közösségi oldalra írtam ki kezdetekben. Onnan keresett meg a kolozsvári Szabadságtól Köllő Kata, s lett egy rovatom, Apróka eszponka címmel. Már készültem elfele Moldvából, amikor Péntek János tanár úr elkérte az írásaimat, mondván, hogy ilyen szépen még nem írtak a moldvai magyarokról, mint ahogy én teszem. Ki tudott volna egy ilyen felkérésnek ellenállni? Így lett könyv belőle, s belőlem író.

Köszönet Petres Lászónak, hogy megálmodta és meg is valósította, hogy legyen egy közös est a moldvai magyarokról írók, szerkesztők körében. Élmény volt! Egy kicsit visszaadhattunk, mint ahogy a kovász egy részét teszik el gondosan az asszonyok.

Köszönettel,
Máthé Kriszta

Fotó: Neagu Adrián

A képen látható személyek balról jobbra: Petres László, Halász Péter, Máthé Kriszta, Mirk László, Dr. Péntek János.