Mindig megtiszteltük egymást a köszönésünkkel és egy pár jó szóval, ahogy időnk engedte épp. Aztán a lányaink összebarátkoztak, egymáshoz kezdtek el járni, olyan váratlanul, ahogy a szemünk láttára kezdenek felnőni. S jöttek a változások, s mi igazodtunk hozzájuk.
Az enyém megy szívesebben, az okát nem keresem. Elkényezteti annyira, amennyire csak lehetséges, a szó jelentésének teljes pozitívumával élve. Figyelem, amint az első hetekben tiszta ragtapasz a lábacskája. Nem játékból, valódi ütések, botladozások, csípések bújnak meg a pólyák alatt. Egyszer tanúja leszek épp, amint elesik. Nem hozzám fordul, hanem hozzá, Ő meg szalad a ragtapasszal, előtte lemossa, megpuszilja. Én állok ott, s megérzem a kimondhatatlant, a végtelen, alázattal teli, mindent befedő szeretetet, a kisgyerek előtti mélységes, leírhatatlan tiszteletet.
Eltelik a nyár, és ahogy őszbe fordulunk, egyszercsak beszélni kezdi a korát. 52 esztendős. És megáll a lélegzetem. Következőkör már jobban viselem.
Ma korábban megyek a lányecskám után.

Otthonosan dőlök az istálló ajtajához.

Már nem próbál a szemembe nézni fejés közben, megszokta a jelenlétemet. Várom, hogy teljen a kondér, etetném üvegből a borjút a gyöngyöző, habos, meleg tejjel. Közben megsimogatom a kitörő szarvacskáit, meg is ölelem, mert olyan szépecske, jámbor állat. Az anyja felém tekint, mosolyogni látszik, majd egykedvűen kérődzik tovább.

Úgy esik, hogy bemegyek a házba, az éles fényben észreveszem, hogy mennyire fáradt és szomorú ma, talán egyszer sem láttam ilyennek még. Előveszem a mindig bevált módszerem és könnyesre nevettetem, közben figyelem, amint visszatér arcának szép színe. Nevetünk, az embereinkről beszélünk, de leginkább nevetünk. – 52 esztendőm… – kezdi a mondatot, de már annyira késő van, annyira fárasztó, nehéz nap volt a mai… Nem tudom, mi volt a folytatás.
Eszembe jutsz ismételten. 52 esztendős voltál, amikor utoljára láttalak, a napokban lennél 65, ha az Isten éltett volna, de nem így volt megírva Neked, Nekem, Nekünk…
Csendben állunk egymással szemben. Nem Anya, tonár néni, hanem egy apróka, kicsi lányként állok az 52 esztendő előtt.

– Minden áldott este tenyerembe fogtam a lányaim lábecskáit, amikor kicsikék voltak. De mennyit csókolgattam őket. Mert nem tudni, milyen földet járnak meg azok a talpecskák, mikor felnőnek, hova kerülnek. De azt tudtam, hogy lesz, mit menjenek, járjanak minden áldott nap, ha már lánynak, asszonynak születtek…

Már nem nevetünk. Két Anya néz egymás szemébe. Mondatai visszaadták a jelenben levő felelősségem fontosságát. Tudtam, ezután is minden áldott este megcsókolom a leányecskám talpacskáit…
Halkan köszönöm meg beszédét, és kívánok jó éjszakát.

Máthé Kriszta
2015