Cseppentettem egy csepp bergamott esszenciális olajat a nyakékemre, hiába kerestem mellé a cédrusolajat, hisz csodás páros alkotnak együtt, nem találtam. Siettem is kifele az ajtón, azzal az egy cseppnyi bergamottal.

A célunkat elérve a lányom lép be elsőnek a kapun, mi az öccsével utána. Felpillantok. Látom, egy komondor lánykutya lépked felénk nagykomótosan.

A kapu kattanva jelzi, becsukódott.

A lányom hosszú léptekkel megy  a kutyával szembe, megsimogatja, s megy is tovább.

A kicsike a nővére után, csak én cövekelek a kapunak dőlve.

Jön a komondor kislány, nyugodt, kimért. Ha két lábra állna legkevesebb egy fejjel magasabb lenne nálam. Tudom, nekünk is komondorunk van.

– Szia, kislány! – mondom neki, amikor már a fejét a hasamhoz nyomja.

Olyan szép a szeme.Lehajolok.

És kopp, az orrára pottyan a illóolajas nyakékem. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy milliméterre észlelem a pupilláinak a változását. Nem a kedvenc illata a bergamott, azt egyből tudom.

– Ne haragudj! – súgom, s lassan, de határozottan leveszem az orráról a medálomat, egyenesen hátracsavarom a hátam közepéig.

Kiegyenesedek. Indulok előre.

– Tiszta szerencse, hogy nem haraptattam meg magam. – gondolom magamban.

Ekkor látom, hogy a kicsi kétévesünk végignézte a történteket. Elérem. Letérdelek hozzá. Átölel, szorosan magához ölel, gondolom én, de igazából a hátamról fordítja helyére a medált. Elnevetem magam. Az orrához emeli a medált, jó mélyen beszívja a bergamottolaj illatát.

– Áááááááááá…. – mondja, jelentése: annyira szeretem.

Az orrom alá tartja, beszippantom én is az illatát.

– Ááááááááá… – mondom én is egyazon jelentéssel.

Egyszerre fordulunk a komondorlány felé. Minket figyel. Nem tudjuk, mire gondolhat.