A templomnál ér utol a patkójának kopogása.
Lassan jön.
Fordulásra késztet.
Beteg-e, öreg-e, hogy ennyire gyengék a léptei?
Ráérősen kerül el. Szekere színültig töltve pityókával, rajta egy fonott kosár egy sárga veder társaságában. Gazdája köszön, én is vissza neki.
Lépdelek lassan. Tolom a magam szekerét, melynek alját egy kedves, ismeretlen néni jól megpakolta almával, hogy majd reszelgessem el a gyerekeknek, de csinálhatok belőle kompótot is.
A ló előttem vagy négy lépéssel. Egyre lassabban haladunk, az emelkedő egyre nagyobb. A gazda már rég leugrott, a gyeplőt a markába fogva mendegél a szekér mellett a lova mögött. Egyszer csak felkap egy nagy követ, s a legmegszokottabb módon lepottyantja, pont oda, a kerék alá, pont akkor, amikor a ló úgy dönt, pihenne. Én is megállok. Mintegy varázslatot nézem az összhangot köztük.
Szó nincs, de annyi minden más van jelen.
Negyedszerre jobban bírom a tempót, elkerülöm, gondolom én, mikor egyszer csak a pompás árnyékára leszek figyelmes. Gyorsította lépteit. Beért.
– De szép vagy! – szólok neki.
– Szeretve is vagy! – teszem magamban hozzá az észrevételemet.
– Lefényképezhetném, a lovát és az árnyékát?- kérdem végül a gazdát.
– Tiszta nyugodtan! – érkezik a válasz.
Látható a képen, hogy milyen szép paripa kísért az utunkon fel a tetőre?
Látod, ott, mögötte, az árnyéka, ilyennek éreztem én is. Hát nem megmutatta?

Máthé Kriszta
2017, Kézdiszárazpatak