A kicsi, az összes alig múlt három évével hozott egy döntést. Szombaton pizsamafelső nélkül kaptam hajnalban az ágyában. Megfogtam a kezét, a hasára tettem a kezem, meleg volt. Álltam ott. Tudtam, ha betakarom, felébred. Hagytam. Úgy ahogy volt.
– Olyan nagyon melegem volt az éjjel, le is izzadtam, itt ne, a nyakamnál! – meséli később lendülettel, mutatja is.
Megünnepeltük a döntését. Hisz valóban büszke vagyok, hogy tudja, mi jó és mi nem neki. Hogy meg meri lépni a saját lépéseit.
Szeretem, hogy mindkét gyerekem tudja, hogy mikor éhes, szomjas, álmos. Hogy kicsit másképp fáznak és van melegük. Hogy vállalják a dolgaikat.
Alapdolgok. Így gondolom én is. De meg kell tanítani nekik. Mi több, meg is kell bízni a döntéseikben. Nem rájuk hagyni félig elhúzott szájjal, nem, nem erre gondolok. Igen, beszélni arról, hogy ügyesek, mert vállalják önmagukat.
A nagy, az elhagyott kilenc évével mostanában kinéz a képből. Valahogy mindig másfelé forgolódik. Jelen van, véleményt formál, de másfele is figyelőzik. Kedvesen teszi, semmi kétségem. Ezt is megünnepeltük szombaton.
A csatolt képek készítői: Dimény Attila  és Máthé Luca-Rozina.

Hálám, Kriszta