Kanyar után pillantom meg. Meglepetésemben nem lépek tovább. Lánykám mozgásban, megrándul váratlan mozdulatlanságomtól.
– Tonár nini! – ragyog fel az arca, ugrik a nyakamba egyből, mint ahogy kisleány korában tette volna, bár akkor sosem tehette.
Vagy hat éve nem láttam. Másországban él. Néha írunk egymásnak, ünnepeinket számon tartjuk.
Most itt áll előttem.
Az egykori csodaszép, ritkaokos tanítvány, mára szorgos asszony, türelmes anya.
Családja mögötte, sok nyelv keveredik, de ő magyarul beszél velem. Bátortalanul közeledek a kislánya felé, nem tudom miként is mondjam a mit is.
– Térj be hozzám! – búcsúzom jóval később, s én lepődök meg a legjobban, mikor másnap megnyitja a magyar ház kapuját.
– Nem tudok olyan jól már magyarul, nem sokat beszélem.- mondod, szemedet lesütve.
Más nyelvű a férjed, megint más az ország nyelve, amelyben éltek, azt tanítjátok a leányocskátoknak is, hisz boldogulnia kell majd a közösségben. A magyarnak nem sok hely jut. De édesanyáddal magyarul beszélsz telefonon, így csángósan, ahogy tudtok, s ahogy tudok én is immán ennyi időkön által.
És sirül, fordul a beszéd olyan módulag, hogy két anya beszélget már, a másnyelv nehézségeiről, hogy miként kell jó döntéseket hozni úgy, hogy a gyerek is jól járjon.
Lassan indulsz…
Elhessentem aggodalmamat, hogy vajon örömben ér-e minket a legközelebbi találkozásunk bármikor is jöjjön el az ideje…
Lehajolsz hozzám, megölelsz, oly szorosan, hogy minden erőmre szükségem van.
– Nagyon büszke vagyok rád! – szólok szívemből.
– Én es Kendre! – szólsz szívedből.
Már nem nézünk egymásra.
Lányecskáink kezét fogva vesszük irányainkat.

Máthé Kriszta
2015 nyara, Frumósza