Sokunk gyerekkorában csak vezetéskes telefon volt. Nálunk a nappaliban csengett, ha épp nem volt lehalkítva. Fontos kapcsolattartó eszköze volt az életünknek. Beazonosíthatatlan, hogy melyik volt az fix momentum, ami a személyíségfejlődésünkhöz is hozzárakott egy életreszóló erőt. Hogy édeseanyám tudott-e erről, nem tudhatom.
Ha csengett, fel kellett venni. De számtalan forgatókönyv szerint…
Ha édesanyám nem volt még otthon vagy épp a délutáni, megszokott húsz percnyi szunyokálását töltötte a szobájában, akkor gyorsan kellett felkapni a kagylót. Mármint a telefonkagylót. Mert annak ugy-e az volt. Közben a másik kezünkkel sebtében ki kellett nyitni a határidőnaplót és keríteni kellett egy épp író írószert. Gyors dolgok voltak ám ezek. Főleg egy tíz-tizenegy évesnek.
De csak eddig tartott a feszültség. Utána rutinosan ment a programálás vagy a már előre leszögezett találkozások változtatása. Édesanyám jogász volt. A forradalom után nagyon sok akkor még ismeretlen vagy épp ismert vállalkozó fordult meg a nappalinkban. Mi tagadás, akkor nagyszobának neveztük a helyet.
Aztán volt a másik eset. Amikor csengett a telefon és édesanyánk tétovázott.
– Itthon vagy? – kérdeztük ilyenkor.
Rendszerint nemet intett a fejével. Pisolyogva, mosolyogva figyelte végig az ügyködésünket. Nem volt könnyű nem nevetni. Volt, hogy rá is játszott bőven a dolgokra, egy-egy elfojtott köhögéssel, prüsszögéssel. Micsoda játék volt! Szerettük. Mi mást sugallhatott vele, mint hogy most nincs kedvem senkihez, most te vagy, kincsem, ti vagytok…
Ilyenkor persze felhívta később a hátrahagyott telefonszámon az illetőt. De azt tanította, hogy nem baj, ha te vagy az első. A pihenésed, a számodra kedvesek, a jelened. Tízperceket tartó szünetei ezt jelentették. Egy szál cigi, egy nevetés, egy iskolai történet meghallgatása. Majd kezdődhetett az otthoni munka…
Nem nagyon volt olyan hétköznap délután, hogy bár egy ember ne üljön a körkanapénkon vastag paksamétával a kezében. Nekünk, gyerekeknek is volt dolgunk bőven. Ha kopogtak, csengettek, ki kellett nyitni az ajtót. Ha már tárgyalt édesanyánk valakivel a nagyszobában, akkor hellyel kínálni az újonnan érkezőt a konyhában, majd megkérdezni, hogy kér-e kávét?
És kérték. Szinte mindenki kért. Most már tudom, miért. Kiváló kávét főz a presszónk. Tudom, mert tizenhét éve naponta iszom belőle a feketét.
Aztán egy piros vagy fém tálcára tenni a kávéspoharakat, a cukortartót, a kiskanalakat, kitölteni abba a porcelán kis csőrős pohárkába a tejet. S mindezzel egyensúlyozni a nagyszobáig, óvatosan lerakni az asztalra, s bemenni a gyerekszobába.
Nem volt ennek semmilyen súlya. Semmi nem járt érte. Az életünk része volt. Mint ahogy az is, hogy bármikor, bárkivel szóba tudjunk állni, azok közül, akik hozzánk jöttek. Kérdést feltenni vagy válaszolni minden nap kellett. Nem pironkodtunk, nem motyogtunk, nem suttogtunk. Mi otthon voltunk. Érdekes, hogy soha nem voltunk ebben a feladatban egyszerre jelen a nővéremmel. Mindig csak egyikünk segített. Nem volt felosztva, hogy ki mikor, arra sem emlékszem, hogy megszöktem volna a feladat elől.
A legfontosabb, mit megtanultam, hogy mindenki ember. A leggazdagabb és az épp kezdő is. Láttam mindezt az édesanyám viszonyulásából. Mindenkinek a legjobb belátása, tudása szerint segített. Nem csinált nagy ügyet abból, hogy tudja, amit kérdeznek tőle. De határozottan, pontokba szedve vázolta a kliensei feladatait.
Még volt valami, amit enyhe polgárpukkasztásnak véltem egy ideig, ma már tudom, hogy nem is volt más, mint önmaga vállalása. Munkába mindig rendkívül csinosan ment. Volt egy hihetetlen stílusa is hozzá. De ahogy hazaért, lerúgta a tűsarkúit, vagy valahogy leráncigáltuk a tűsarkú csizmáját a lábáról, átöltözött házi ruhába és ennyi. Mind emellé járt egy kopott, piros bélésű, szürke ing. Ezt mindenre rávette otthon. Igen, akkor is, amikor órákig adták a kliensei a kilincset egymás kezébe. Nem adott az otthoni formalitásokra. Nekünk fel sem tűnt addig, míg nagymamánk, édesanyánk édesanyja, a városba nem költözött. Mama teljesen kikészült, amikor meglátta édesanyánkat ebbe a kockás szerelésbe. Édesanyám három alkalommal megpróbált valamiféle magyarázatot adni a dologra, aztán meg hétvégére tette a nagymamánk látogatási idejét. Szent is lett a béke.
Hétvégén nem nagyon csengett a vezetékes telefonunk. Nem volt szokás. És ügyfél sem jött. Nagyon ritkán eset be valaki, akinek valóban halaszthatatlan ügye volt.
Már nőttünk egy nagyot, én voltam csak otthon, amikor tárcsás telefonunkat felváltotta a gombos és nagyon gyorsan el is romlott a nyolcas gomb rajta. Évek múlva leszaladt egy izzadságcsepp a gerincemen, amikor megláttam, a Gyuszi mobilszámában is van egy nyolcas. Ő volt az egyetlen férfiember, akire akkoriban számíthattam. Nem tudom honnan lépett az életünkbe. Nem is lépett, csak ott volt a figyelmével, az aggódását palástoló tekintetével, amiből mindig azt olvashattam, hogy miben segíthet? Nem hétköznapjainkban vagy a nem létező ünnepekkor, hanem ha szükség volt rá.
Épp a mentőt hívtam. Volna… De volt benne nyolcas, kettő. És nem formálta a számot a telefon. És kezdtem pánikba esni. Szerda, reggel alig múlt tíz. A bizonytalan reménységet kezdte átvenni a szorongó kapkodásom. Akkor láttam meg a papírdarabot a Gyuszi mobilszámával. Ott kerekedett benne a nyolcas. Hívtam. Utolsó lehetőségem volt. És formált, és kicsengett…

Máthé Kriszta
2020-03-05